Ma nem vagyok erős.
Ma csak vagyok. Egy fáradt test, egy túlterhelt lélek, egy anya, akinek most már nincs miből adni.
Itt vagyunk a szüleimnél, elvileg pihenni jöttünk, feltöltődni. A gyerekek végre együtt lehetnek a nagyszülőkkel. De valahogy ez az egész mégsem lett könnyebb.
A fiam lázas volt, éjjel nem aludtunk, nappal pedig jött a „segíts ebben, segíts abban” — olyan dolgokkal terhelve, amik nem az én vállamat kéne nyomják. A beteg nagymama fürdetése, etetése... szívem szerint segítenék, de már magamhoz sincs erőm.
És közben ott van a fiam. Az én kicsi-nagy fiam, aki érzi, hogy nem figyelek úgy rá, mint szeretném. Hogy nem vagyok teljesen jelen. És ez fáj. Nem őt hibáztatom, magamat sem igazán. Csak fáj, hogy nem tudok több lenni, amikor ő pedig annyira megérdemelné.
Sokszor érzem úgy, mintha energia-vámpírok között élnék. Mindenki kér, mindenki akar valamit, és amikor adok, sosem elég. És én egyre üresebb vagyok.
De nem panaszkodni akarok. Csak őszinte lenni.
Mert biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen anya, aki így érez.
Aki már reggel úgy kel fel, hogy fáradtabb, mint este volt.
Aki sírni tudna, de nem lehet, mert valaki mindig éhes, szomjas, nyűgös.
Aki segítene, ha tudna, de már önmagát is elveszítette egy kicsit.
És ezért most csak ennyit mondok:
Ha ma sem megy úgy, mint szeretnéd, akkor is elég vagy.
Ha ma csak annyira futja, hogy túlélj, akkor is jó anya vagy.
Ha ma azt érzed, hogy kihasználnak – ne kételkedj az érzésedben.
Mert nem kell mindent elviselned csak azért, mert nő vagy. Mert anya vagy.
Ma csak ennyit tudok írni.
Mert én is elfáradtam.
De tudod
mit?
Ez is rendben van.