Pár napja nem írtam.
Kellett egy kis szünet. Elutaztunk a szüleimhez, kikapcsolódni – legalábbis ez volt a terv.
Volt is benne valami pihentető: más falak között lenni, más illatok, más ritmus.
De az anyaság ilyenkor is velünk jön.
A nagyfiam lázas lett – egész éjjel virrasztottunk vele. Ismerős, ugye? Az a fajta éjszaka, amikor nem alszol, csak figyelsz, törölgetsz, ölelgetsz, és várod, hogy jobban legyen.
Nem volt könnyű.
De most itt vagyunk újra. Itthon.
A hétköznapok visszaköszöntöttek, a mosatlan is, a feladatok is – de én most is úgy érzem: megyünk tovább. Mert mindig ez van. Fáradtan, elcsigázva, de szeretettel.
És ha csak annyit tudok most írni: "itt vagyok újra", akkor az is elég.
Nem kell mindig nagyot mondani. Elég, ha őszinte.
Én pedig most is így vagyok itt veletek.