Ma reggel azt hittem, menni fog.
Felkeltem, gondoltam, gyorsan elpakolok, főzök valamit, kis rendet teszek. Aztán majd a gyerekek, séta, ebéd, altatás.
Aztán jött a valóság.
A kupi a konyhában, a morzsás asztal, a szennyes, ami már hegyet formáz, a sírás, a tej, ami kifolyt, és a „már megint nincs rend” érzés, amitől felforrt az agyam.
És akkor egyszer csak azt mondtam:
Na jó. A faszba az egésszel.
Nem sírtam. Nem kiabáltam. Nem dramatizáltam.
Egyszerűen csak elengedtem. Mert különben én veszek el.
Visszafeküdtem a gyerekekhez. A kicsi meleg volt, a nagy még álmosan forgolódott, és én csak néztem őket.
Ott volt a béke. A csend.
És az igazság: hogy nem a tiszta konyha miatt vagyok jó anya.
Nem attól, hogy mindent kézben tartok.
Hanem attól, hogy tudom: néha lazítani kell. Néha nem lehet mindent megcsinálni.
Még hosszú a nap.
Lesz idő takarítani, főzni, pakolni, megint csak körbe és újra.
De most? Most megengedtem magamnak tíz percet.
Egy kávéval a kezemben, egy könyvvel az ölemben, a gyerekek mellett.
És ez most jól esik. Megérdemlem. Megérdemeljük.