Vannak napok, amikor egyszerűen csak teszem a dolgom.
Felkelek, megetetem a gyerekeket, rendet rakok, teregetek, főzök, altatok.
És közben magamban számolok – nem pénzt, hanem gondolatokat. Mennyi minden van bennem, amit nem mondok ki.
Nem azért, mert nem lehetne.
Hanem mert nem szokás. Egy anyának nem illik panaszkodni. Egy nő ne legyen fáradt, ne mondja, hogy nehéz. Inkább csak mosolyogjon, csinálja, és viselje el.
Hát, én is így csinálom. Már hat éve.
Néha azt érzem, nem is vagyok igazán jelen.
Mint aki láthatatlanul végzi a dolgát, mindig másokért, mindig csendben.
Pedig itt vagyok.
A konyhában, a fürdőben, az éjjeli sírásnál, a napi ezer kérdésre válaszolva.
Jelen vagyok. Akkor is, ha nem hallatszik.
A férjem külföldön dolgozik, hogy mi itthon valamiből élhessünk. Ezért én most nem panaszkodom, nem sajnáltatom magam.
Csak mesélek. Hogy tudjátok: ilyen is van.
Nem dráma, nem hősiesség. Csak egy anya, aki nap mint nap helytáll – úgy, hogy közben senki nem tapsol, nem kérdez, csak megy tovább minden, mintha semmi sem történt volna.
De valójában történik valami:
naponta egy kis harc, egy kis győzelem, egy kis kitartás.
És ezekből a kis dolgokból épül fel egy nő, aki tudja, mi az erő.
Mert ő maga az.